szerda, március 29, 2006
part 4.0
Végre.
Nos, pár hete, vagyis nőnap után kitaláltam, hogy Eszter milyen jól néz ki együtt virággal, pláne vörös rózsával. Írtam neki levelet, hogy szeretném lefényképezni. Nagy meglepődésemre igent mondott. Azután egy találkozót kért, hogy leszervezhessük. Kicsit akadozott, mert hol szünet volt, hol én nem mertem odamenni, hol ő nem volt bent. szerencsére korrektül tájékoztatott, és segítőkész volt végig. Szóval múlt héten megbeszéltük, hogy ezen a héten, kedden akkor fényképezünk.
Kedden délutánra akartam visszamenni, viszont itthon várt a mail, hogy nagyon sajnálja, de nem ér rá. Megadtam a számom, hogy csörgessen meg, visszahívom. Felhívott, szabadkozott, kedvesen, én meg megértő voltam. Áttettük szerdára. Reggel amikor összefutottunk, akkor megint szabadkozott, és fixáltuk, hogy akkor ma. A két lukas órában ejtettük meg a fényképezést. Én a nagy előadóra számítottam, hogy ott elleszünk, de sokan voltak, nem akarta ott, szóval bementünk egy terembe. Jobb is volt így, sokkal személyesebb lett. Lőttem a képeket sorjában, de annyira hülye voltam, hogy sok mindenre nem figyeltem fotósként. Alapvető dolgok, de nem ívódtak be rutinként. Sokat bénáztam, a jobban sikerült képek is rosszabbak, mint szerettem volna. A kb. egy órát fényképeztünk, többet kellett volna, jobban kidolgozni a dolgokat, addig-addig erőltetni, amíg jó nem lesz. Igaz kicsit sürgetett az idő is, de majd legközelebb jobban odafigyelünk. Ha azt vesszük, hogy elsők voltunk egymásnak, akkor nem is volt annyira vészes a helyzet. Az volt a rossz, hogy hiába agyaltam ki otthon a dolgokat, élőben megvalósítani már más tészta. Blokkolt az agyam. Szóval kifogytam az ötletekből, elkezdtünk beszélgetni. Kellemes volt, a hangja is barátságosabb lett, nem mint ha nem lett volna az, csak szokatlan ez a mély hang. Beszélgettünk róla, beszéltem én is, de inkább hagytam neki teret. Találtam közöset is: mindketten fázósak vagyunk. Bár nem hiszem, hogy szóvá tettem, lévén nem annyira kozmikus erejű ez. Végül összepakoltunk, kikísértem az esőben a megállóba. Kint még beszélgettünk egy kicsit, odaadtam neki a rózsát, hogy megköszönjem, és hogy felköszöntsem a születésnapja alkalmából. Örült neki, én meg a puszinak, amit kaptam. Majd jött a busz, ő fel, én el.
Vége?
Végre.
Nos, pár hete, vagyis nőnap után kitaláltam, hogy Eszter milyen jól néz ki együtt virággal, pláne vörös rózsával. Írtam neki levelet, hogy szeretném lefényképezni. Nagy meglepődésemre igent mondott. Azután egy találkozót kért, hogy leszervezhessük. Kicsit akadozott, mert hol szünet volt, hol én nem mertem odamenni, hol ő nem volt bent. szerencsére korrektül tájékoztatott, és segítőkész volt végig. Szóval múlt héten megbeszéltük, hogy ezen a héten, kedden akkor fényképezünk.
Kedden délutánra akartam visszamenni, viszont itthon várt a mail, hogy nagyon sajnálja, de nem ér rá. Megadtam a számom, hogy csörgessen meg, visszahívom. Felhívott, szabadkozott, kedvesen, én meg megértő voltam. Áttettük szerdára. Reggel amikor összefutottunk, akkor megint szabadkozott, és fixáltuk, hogy akkor ma. A két lukas órában ejtettük meg a fényképezést. Én a nagy előadóra számítottam, hogy ott elleszünk, de sokan voltak, nem akarta ott, szóval bementünk egy terembe. Jobb is volt így, sokkal személyesebb lett. Lőttem a képeket sorjában, de annyira hülye voltam, hogy sok mindenre nem figyeltem fotósként. Alapvető dolgok, de nem ívódtak be rutinként. Sokat bénáztam, a jobban sikerült képek is rosszabbak, mint szerettem volna. A kb. egy órát fényképeztünk, többet kellett volna, jobban kidolgozni a dolgokat, addig-addig erőltetni, amíg jó nem lesz. Igaz kicsit sürgetett az idő is, de majd legközelebb jobban odafigyelünk. Ha azt vesszük, hogy elsők voltunk egymásnak, akkor nem is volt annyira vészes a helyzet. Az volt a rossz, hogy hiába agyaltam ki otthon a dolgokat, élőben megvalósítani már más tészta. Blokkolt az agyam. Szóval kifogytam az ötletekből, elkezdtünk beszélgetni. Kellemes volt, a hangja is barátságosabb lett, nem mint ha nem lett volna az, csak szokatlan ez a mély hang. Beszélgettünk róla, beszéltem én is, de inkább hagytam neki teret. Találtam közöset is: mindketten fázósak vagyunk. Bár nem hiszem, hogy szóvá tettem, lévén nem annyira kozmikus erejű ez. Végül összepakoltunk, kikísértem az esőben a megállóba. Kint még beszélgettünk egy kicsit, odaadtam neki a rózsát, hogy megköszönjem, és hogy felköszöntsem a születésnapja alkalmából. Örült neki, én meg a puszinak, amit kaptam. Majd jött a busz, ő fel, én el.
Vége?
